Hogyan szerezhetek pontokat?

	Szofi 2009-2014.július 25 Hiába féltettük, intettük, hogy ne menjen ki az útra, a vadászösztön erősebb volt. 5 évig volt a családunk tagja, szépséges, kedves babaarcával, bújós,vicces, élénk,játékos, szórakoztató természetével elbűvölt mindenkit, vigasztalt, ha szomorúak voltunk, társ volt magányunkban. Öröm volt látni, hogy vár minket, mikor hazaértünk, hogy tudott örülni... Magaddal vitted a szívünk egy darabját, drága kincsünk:-(. Ahogy telnek a napok, olyan sok minden eszembe jut, amin együtt éltünk meg...Tudom, csak a saját megnyugvásomra írom le ezeket a sorokat, hogy a lelkemen könnyítsek, és ha a szintén gyászoló sorstársak olvassák, érezzék, nincsenek egyedül, másnak is ilyen hatalmas veszteség egy pótolhatatlan, szeretett kis lény elvesztése. Ahogy telnek a napok, egyre nyomasztóbb a csend, egyre fájóbb a hiányod, kicsi Kincsem! Éjjelente csak forgolódok, szorít a mellkasom, annyira fáj az elvesztésed, és csak sírok-sírok, már 6.napja... Egyfolytában a válaszokat keresem, hogy miért mehettél ki az útra, mikor előtte sosem jártál ott? Van-e valami jelentése ennek? Aztán szép lassan eszembe jutott sok rossz emlék, amit már azt hittem, elfelejtettem... Amikor 5 éve ideköltöztünk,rögtön éreztem, hogy kell nekem egy kutya vagy cica, mert nagyon egyedül leszek ebben a hatalmas kertben/házban. Apa sokat dolgozik, én korán hazaértem, nem volt kihez szólni. Cicám sosem volt még, csak kutyám, nem is tudtam, vajon fogok-e tudni szeretni egy cicát is úgy,ahogy annak idején a kutyámat? De hátsó kerítés nem volt, (a többi kerttel egyben vannak a hátsó kertek) megkötni nem akartam egy kutyát, így jöttél 4 hónaposan Te hozzánk, drága kicsi Baba! A gazdád meghalt, a netre felrakott a szomszédja, mi pedig több száz km-t utaztunk érted, mindenki hülyének nézett minket:-). De ahogy megláttam az édes pofidat, a gyönyörű szemeidet, rögtön éreztem, hogy Te leszel az én mindenem...Az első év nehéz volt, ahogy beköltöztünk, beomlott a hálószoba födém, mi pedig tele voltunk adóssággal a hitelek miatt, és a családtól kellett kölcsönkérni, hogy elkezdjük felújítani azt a szobát, pedig ezt csak későbbre terveztük. Aztán a nappali padlóján aludtunk Veled, drága kis baba, egy matracon, és te voltál a mi kis vigaszunk, aki a vidám, vicces szórakoztató jellemével elvonta a figyelmünket a bajokról. A szoba kész lett, ekkor meg jött egy belvíz, a frissen betelepített fák/bokrok mind tönkrementek a kertben, 8 hónapig térdig érő víz állt a ház mögött végig az egész kertben, ki se tudtunk menni...Ekkor is Te voltál az, aki minden nap örömet okozott nekünk, még jobban bújtál, még jobban kimutattad a szeretetedet felénk. Aztán jött az ivartalanításod, ami nagyon fájt Neked, sokat sírtál és én Veled aludtam, Téged átölelve, simogatva, nyugtatgatva, míg helyre nem jöttél. Aztán jöttek az anyagi gondok, munkanélküliség, amikor egy hétre 5ezer Ft jutott, de Te csak nézted a gagyi olcsó cicakaját, és nem etted meg, én meg néhány nap után, amikor láttam, hogy egyáltalán nem eszel,inkább magunknak csak kiflit és olcsó parizert vettem, hogy Te továbbra is a megszokott kajádat ehesd, drága...Aztán jött a tornádó, ami megrongálta a tetőt, beázott a frissen felújított szoba, a tetőt javítani kellett, kezdhettük elölről a felújítást... De Te Apát vigasztaltad fent a padláson, ami kedvenc játszótered volt, és mindig fent voltál vele, amikor javítgatta a tetőt...Aztán jött a betegségem, műtét, hónapokig tartó fekvés, amikor hirtelen felnőttél, megkomolyodtál és Te kezdtél el gondoskodni Rólam. Míg a kórházban voltam, Apa mesélte, hogy egyfolytában engem kerestél és se étvágyad, se kedved nem volt semmihez. Amikor hazaértem, mindent megtettél, hogy jó kedvem legyen, és elkezdtél úgy viselkedni, mint egy aggódó anyuka. Folyton a közelemben voltál, jöttél utánam mindenhová, az ölembe ugrottál ha leültem, és a mellkasomra tetted a fejed, és néztél rám a gyönyörű, kifejező szemeiddel olyan gyengéden, ami mindig a sírásig meghatott. Sokkal többet kezdtél el beszélni, folyton kommunikáltunk, kevesebbet csavarogtál és egyre többet voltál velem. Az elmúlt két évben teljesen összenőttünk, szimbiózisban voltunk, hisz februárban újra két műtétem volt, ezúttal komolyabb. Féltem, mi lesz, ha nem jövök vissza a kórházból, hogy bírjátok Apával elviselni? Téged is féltettelek, de azt nem gondoltam rémálmomban sem, hogy épp Téged veszítelek el nemsokára... Aztán kiderült, hogy nem lehet gyerekem, és végképp Te lettél a Mindenem, kicsi tündér:-). Most még jobban vigyáztál rám, amikor kimentem körbesétálni a hatalmas kertet, mindig jöttél velem, később amikor kapirgáltam a kertben, folyton a nyomomban voltál, és őriztél, elém feküdtél, hogy foglalkozzak veled is és vakargassam a hasad, közben mutogattam Neked a hörcsöglyukakat, és rögtön átváltoztál vadásszá :-). Minden reggel itt várt a lépcsőn a zsákmány, és nagy büszkén vártad a dicséreteket:-). Az elmúlt héten tudtam meg, hogy teljesen felgyógyultam, és most már több év után, mehetek dolgozni. Sajnos, mivel kis faluban élünk, ez napi minimum 100 km utazást jelent, későn érek majd haza, ha sikerül is elhelyezkednem.Féltem, mi lesz Velünk, hiszen annyira egymáshoz nőttünk az utóbbi időkben, hogy fogod viselni az egyedüllétet? És én, a hiányodat? Persze, ez a normális, az emberek dolgoznak, és este a kedvenceik vonják el a figyelmüket a napi gondokról, de mi nagyon ragaszkodtunk egymáshoz...Aztán a múlt pénteken, szokásodhoz híven bejöttél hozzám a konyhába, az ebéd főzése közben, beszéltem hozzád, te válaszoltál:-), és sokáig ott feküdtél a kedvenc helyeden, és csak néztél engem. Nem értettem, mi baj van Veled, sosem csináltál ilyet azelőtt, mindig csak bejöttél, elkezdtél a lábamhoz simulni hogy adjak valami kajcsit, aztán a hűtő elé ültél és onnan vártad a jutalomfalatot, mert egy pici sonkát minden nap kikönyörögtél, hiába volt tele a pocid:-). De most nem ültél a hűtő elé, csak néztél engem, és hirtelen úgy éreztem, megöregedtél, egy öreg arc nézett vissza rám, pedig csak 5 éves voltál. Utána kimentél, és többé nem láttalak élve, Apa jött be sírva nemsokára, hogy a ház előtt vagy elütve. Ő reggel nem is látott, el se tudott búcsúzni Tőled, ez a legnagyobb fájdalma azóta is. Minden reggel ő engedett be, ha épp éjszaka kint akartál maradni,őt üdvözölted reggel először, neki hízelegtél, és kikísérted a kocsiig, este pedig itt vártad a lépcsőn. És most neki kellett eltemetnie, a könnyeit nyelve, hangosan zokogva ásta Neked a sírt, kicsi Babánk. Most tele van virágokkal, és a kőművesünk szép kövekből csinál neked sírhelyet, az asztalosunk pedig keresztet farag, mert mindenki imádott Téged, egy kivételes egyéniség voltál! Akárki jön hozzánk, megjegyzi, hogy nélküled már nem ugyanaz ez a ház, a kert, annyira kong az ürességtől! Te ide tartoztál, Te hoztál bele életet, most meg ha kiülök a padra, vagy a hintaágyba, már nem ugyanaz...nem ugrasz rögtön az ölembe, nem hajtod a mellkasomra a fejecskéd, nem dorombolsz olyan hangosan, mint egy aggregátor.. Ez végtelenül hiányzik. Hányingerem van attól,ha belegondolok, milyen szadista módon haltál meg...És vajon, jelent valamit ez? Eddig tartott a feladatod köztünk, itt a Földön? Vajon, ennyi rossz dolog után, most végre jön valami jó is, vagy még rosszabb? Nem tudom. De mi lehet jó, ha egyszer Te, aki a mindenem voltál, itt hagytál...:-( Remélem, ha eljön az idő, a Szivárványhídon túl vársz ránk, Kisvirág! Nem ég érte gyertya